„Sokan remélték..., hogy a felosztás megsemmisül, és újra szabad puszta lesz az ősi puszta. Azonban néhány év eltelte után mindenki kénytelen volt belátni, hogy a puszta felosztása nem semmisül meg, és így mindig többen és többen törték fel és vették munka alá a dúsmezejű gyöpöket és gulyafekvő telkeket. A földekre először csak kutakat és istállókat építettek a gazdák jószágaik számára, és csak a nagyobb gazdák építettek tanyát, később azonban a 20-20 hold, sőt az ennél kevesebb földűek is építettek... A pusztára minden családból a fiatal gazdák költöztek ki, ennélfogva a pusztán abban az időben öregek nem is igen laktak. És amint épültek a tanyák, aszerint szaporodott a puszta lakossága is. Kezdetben, amikor még a tanyák ritkán voltak, a várostól messze eső pusztán a fiatal gazdák nem egészen jól érezték magukat, a külső részeken sokan el is adták a földjüket az orosháziaknak... A fiatal gazdák azonban csak megszokták a messze pusztán, annál is inkább, mert az ősi kövér szűzföld mindent dúsan termett, amit belevetettek Ennélfogva a fiatal, erőtől és élni akarástól duzzadó parasztok munkájának következtében olyan boldog életlehetőség jött létre a pusztán, amilyet a magyar paraszt nem élt azelőtt, de nem él a jövőben sem..."

 

A Pusztán először az úgynevezett szállások alakultak ki, amelyek a tanyai gazdaságok elődei voltak: a városi gazdák onnan műveltették földjeiket és látták el jószágaikat. Később sorra épültek a tanyák, és megindult a városból irányított, pusztára kitelepült gazdálkodás.

Akinek öröklés vagy vétel, esetleg új építés folytán több tanyája volt, az a gazda eldönthette, hogy milyen módon kívánja az épületeket hasznosítani. A gazda érdeke mindenképpen az volt, hogy ne maradjon üresen a tanyaépület és az udvar; jobb volt, ha valaki lakta, mert akkor egyúttal gondját is viselte, karbantartotta. Ha a gazda a földjét haszonbérbe adta, és a bérlőnek nem kellett a földterületen lévő tanya, akkor egyezség tárgya volt, hogy ki adta ki a tanyát.

Aszerint tehát, hogy ki bírta a tanyát, három típus jött létre.

Az úgynevezett béres-tanyásra főként a nagyobb gazdáknak volt szükségük, ahol a gazdaság olyan nagy volt, hogy azt a gazda nem bírta egyedül ellátni. „A gazdaságoknak szükségük volt egy olyan idősebb béresre, aki a többi cselédet a gazda parancsa szerint irányította." A béres családtagjai is ugyanabban a gazdaságban vállaltak munkát. A béres-tanyással minden esetben szerződést kötöttek, amely pontosan leírta annak bérét, jövedelmét.

Másik típus volt a féléves-tanyás, vagy kistanyás. A kevesebb földdel bíró (40-50 holdas) gazdák vagy bérlők is sok esetben fogadtak üres tanyájukba tanyást, hiszen a tavasztól őszig tartó megszaporodó munkák miatt több kézre, nagyobb munkaerőre volt szükség. Mivel ezeket a családokat a gazdaság nem tudta egész évben foglalkoztatni, a legtöbb esetben tényleges, vállalt munkájuk csak fél évig tartott. Innen a megnevezés. Ennek ellenére a kistanyás szerződése mégis Szent Mihály napjától a következő év Szent Mihály napjáig, tehát egy évre szólt. A tényleges gazdasági munkán kívüli tevékenységüket, ami leginkább a téli, csendesebb időszakot jelentette, a gazdával történő alku szabta meg: alku tárgya volt, hogy a fél éves „dologidőn" felül milyen segítő munkát végez még a tanyás. Bérlevelük ugyanúgy tartalmazta megállapított jövedelmüket, mint a béresek esetén a szerződés.

A pusztán szép számmal voltak még az úgynevezett ingyenes-tanyások, akik jórészt a szegényebbek közül kerültek ki. „Ha a kisebb földű gazdának nem volt szüksége munkaerőre, ingyenes-tanyásnak adta ki a tanyáját."' Az ilyen tanyás azután oda mehetett dolgozni, ahová hívták, de az ingyen tanyáért cserébe vállalnia kellett annak betapasztását és kimeszelését, és az udvari épületek karbantartását is. Baromfit is tarthatott, amelynek fele a gazdát illette. Sok esetben a gazda is megfogadta az ilyen tanyást és annak családját különféle feladatok elvégzésére: főként kapáláskor és aratáskor; a tanyás felesége pedig a gazdaasszony tanyáján segédkezett.

Mérai Kálmán, aki az 1950-es években részt vett a helyi Fehérgárda szerveződésében, így emlékezik vissza családjára és a tanyai életre:

„A nagyapja, (Mérai) István, amikor a fiai megnősültek, átadta nekik a birtok irányítását, ő pedig hazaköltözött a városra... A fiai gazdálkodtak a tanyán, onnan vitték haza az öregeknek a járandóságát: búzát, amelyet a Négyesi péküzemben cserélhettek be kenyérre, vittek nekik haza levágott, feldolgozott sertést, baromfit, tűzrevalót stb. A föld utáni évi adó 2000-2000 pengő volt, amit az őszi vásár után a fiai odaadtak az apjuknak. Ő fizette be a városházán az adót minden évben." A földjükön hagyományos módon gazdálkodtak. Vagy hat lovuk volt és négy ökör, vagy négy ló és hat ökör a földek megművelésére. Segítségnek felfogadtak egy kocsisbérest, egy bérest, egy kisbérest állandóra, nyáron még fogadtak ehhez kanászt és libapásztort."

A tanyai gazdaságokban, a gazdálkodás menetében rendszer volt. Minden mindennel összefüggött. Egymásra épültek a munkafolyamatok, mindennek megvolt a helye, ideje, mindenkinek volt feladata. A tanya körül mindent hasznosítottak. Aratáskor az elhullott gabonát, a felgereblyélt tarlón lévő „kaparékot" is fölszedték. A kukorica csutkáját eltüzelték. Úgy termeltek, hogy az állatoknak mindig jutott takarmány. Ahol volt hullott gyümölcs, vagy fel nem használt tej, savó azt is a jószággal etették fel. Az asszonyok mindent feldolgoztak, ami csak termett a tanya körül. Maguk sütötték a kenyeret, maguk nyomták a sajtot, készítették a túrót és a tésztaféléket. „Nem szaladtunk a boltba" — mondják az idősebb asszonyok még ma is.

 

 

 

Kakasszéki vasútállomás

(forrás: http://www.vasutallomasok.hu)